Az elmúlt 2 évben alkalmam volt a Twittert behatóbban megismerni. No nem teljesen, csak úgy általánosságban. Olyan az egész, mint amikor egy jó szakács a szövetkezeti kifőzdében gyakorolja mesterségét és a tömeg csak a pulthoz vonul, átveszi a megérdemelt napi adagját és asztalhoz ül. Persze lesz egy-két ember, aki elmegy repetázni, de a nagy többség, csak ül és komótosan, az otthonról hozott plusz vitamin tablettával felvértezve – legyen valami vitamin dús is – megeszi azt, amit elé raknak. A szakács csak abból vonhat le egy kis konzekvenciát, hogy 3 kövér gyerek vissza ment repetáért, mikor nem répafőzelék volt a fő fogás. Na ez nem sok.
Engem is jó páran követnek, nem beszélve másokról – van akit 1500-an – de a követők nagy része nem csinál semmit. Se csirip, se retweet, se semmi, maximum olvassák. Vannak is, meg nem is – mikor valami sérelem éri őket, vannak:). Úgy durván a követők 5% lehet aktív, a többiek nem csinálnak semmit. Sokan szerintem már nem is tudják, hogy van, vagy egyáltalán volt Twitter fiókjuk.
A Twitter kiváló eszköz arra, hogy nap mint nap megosszuk azon dolgokat, amik érdekelnek minket. Ez a megosztás lehet érdekes, vagy kevésbé érdekes – pl: ki milyen töltött káposztát főzött aznap, na az nem érdekes – de azon információk cseréjére, ami mondjuk szakmába vágó, mert jó pár olyan embert követsz akik ezeket megoszthatják veled, annak van értelme. Már csak azt a technikai malőrt kell megoldani, hogy a sok töltött káposztás csirip közül megtaláld azt, ami számodra fontos.
A Twitter hasznos eszköz egy bizonyos pontig. Felépítéséből eredően viszont elég egyoldalú kommunikációs csatorna. Kevés az igazi visszacsatolás, a tényeleges oda-vissza irányú szocializációs párbeszéd. Használni viszont a fentebb említett szakmai okok miatt nem “kötelező”, de ajánlott.
